MIÉRT JÓ CSORNÁN ÉLNI?

Idő Istennek (Imaélet)

Miért jó Csornán élni? Először is és talán leginkább annak az időnek a megtapasztalásáért, amit Istennek adunk. Fel kell ismerni, hogy a teremtés kezdetén volt egy éjszaka és volt egy nappal. Majd ezt más napok követték, majd a hetek. S eltelt egy év. Volt születés és volt halál. Egy monostorban élni azt jelenti, hogy elfogadjuk, hogy az idő Istentől való, s akik az időben élünk, Istenben élünk. Csorna harangtornyából naponta szól a hívás a felkelésre, istendicséretre, munkára, étkezésre, vagy valakinek a “hazaérkezésére”. Az idő így egy szabad térré válik, amely reménnyel gazdag. Reguláris életünk ismétlődő szokása és mindennapi gyakorlatunk azt sugallják, hogy ne meneküljünk el a magasabb eszmények elől – ahol megvan minden igaz ismeret – a “rózsaszín felhők” közé. Örökké vándorlunk igazi hazánk felé. Csornán élni azt jelenti, hogy megtanulunk harmóniában élni a “mennyei ritmussal”, folyamatosan úton egy rejtett muzsika felé. Mivel mindenki a maga helyére kerül, a közösségi élet így szert tesz a maga megkülönböztető ritmusára, s ez egybehangzik a mi isteni Mesterünk zenéjével. Isten hív bennünket magához, és mi ebben a ritmusban felismerjük őt.

Közösségi élet

Közösségünk fiatalokból, idősekből áll. Jó néhány intellektuális beállítottságú, mások gyakorlatias alkatok; vannak, akik lassúak, és vannak, akik gyorsak; széles látókörűek és beszűkültek; sokan jobban kedvelik a mások irányából jövő külső nyugodtságot maguk körül; néhányan szociálisan kifelé fordulók, mások tartózkodóbban és magukba mélyedő természetűek; városi emberek, és hétköznapi ember. S itt a kihívás: 5-10 ember között mindig találhatunk a fentiek mindegyike közül. Tegyük őket egy házba (jobb ha mindegyiküket legalább egy saját szobával megtiszteljük, hogy mind ugyanúgy tegyenek, egy fedél alatt. Öltöztessük fel őket egyformán fehér ruhába, s ültessük őket egymás mellé a templomban, az ebédlőben és a munkahelyükön egész életükben! S ekkor látni fogunk valami különlegeset, bár nem fogunk látni “látható” dolgot, csak ennyit: szeretik egymást. Egészen különbözőek, s ugyanúgy bűnösek is mindnyájan. Ez mind igaz, de sohasem ismerték egymást előtte, s most mégis őszinte szeretettel vannak egymás iránt. Mindez megmozgatja a kíváncsiságunkat, jó lenne felfedezni ugyanezt! Boldogoknak látszanak! Nem! Boldogok! Tevékenykednek különféle szolgálataikban, akár betegen és fáradtan is, de mindig ugyanebben a közösségben, mindnyájan együtt keresve Istent. Hisznek abban, hogy nincsenek nagyon messze Tőle, mert Ő az, aki hívja mindnyájukat. Isten keresésében élnek, akit sohasem látnak. De tudják, hogy őt, magát szeretik a testvérben, őt látják azokban is, akikkel megosztják közösségi életük tapasztalatait, és a szeretet Istenének a megismerésében haladnak előre a kölcsönös szeretet által.

Liturgikus élet

Van 150 zsoltár, s ezek határozzák meg a testvérek imádságának az alapját, ezek a legfőbb összetevői mindennapos imaéletünknek. Ezek az ősi – több, mint 3000 éves – szövegek a legmaradandóbb értékűek számunkra, ahogy ezt több évezredes múltjuk is bizonyítja. Emberi élményt, tapasztalatot közvetítenek. Az emberiség sóvárgásai, Istenre csodálkozása, és kérései mind kifejeződésre találnak bennük. És maga Isten is, aki szól hozzánk a zsoltárokban, mindegyikünkhöz személyesen. Ő hív minket, hogy megnyugvásra találjunk őbenne, csak türelemmel kell várnunk rá és szeretni a növekedést az ő kezeiben, és naponta megengedni, hogy az ő megbocsátó szeretete otthagyja a nyomát a szívünkön... Nos, tehát van 150 zsoltárunk, és kanonoki stallumainkban naponta imádkozzuk azokat Isten előtt az egész emberiségért. Ahogyan Istenhez szólnak a zsoltárok, abból megismerhetjük Őt, mert önmagáról is beszélnek egyben. Ezek a zsoltárok a mi állandó társaink, amelyek megtanítanak arra, hogy reggeli kéréseinket és esti közbenjárásainkat hogyan fejezhetjük ki egészen személyesen. Mindezek egy teljes hivatást alkotnak, amely a legnagyszerűbbek egyike a világon, s amely békét sugároz. Igaz, a növekedés senki számára sem biztos azonnal, de a jövőben gyarapodhatunk majd az örök élettel, ha megmaradunk azok nyomában, akik előttünk jártak! Eddig az Imaórák Liturgiájáról beszéltünk, a liturgiának a valódi középpontja azonban a szentmise. Amelyen előkészítjük adományainkat: a kenyeret és a bort, s felkészülünk az áldozatra. Van, ami sohasem hiányozhat. Egyszer egy évben ez az ünneplés eltart egy éjszakán át, amikor a hajnalt váró gyermek módjára, mi is vágyakozunk a napfelkeltére. És felkel. Felkel és újjáéled. Ez a “felkelés” adja meg minden napnak a valódi délidejét, középpontját. A Húsvét hírnökei vagyunk.

Munka

Közösségi életünk eseményei (imádságok, étkezések, beszélgetések, pihenés) persze teret engednek két igen fontos időszaknak is minden napunkban. Ezek pedig a munka 3-4 órás ideje naponta kétszer. Ez az idő rendelkezésünkre áll, de keresnünk is kell azt. Életünknek igen fontos része ez, hiszen rajta keresztül szintén közösséget vállalunk minden ma élő emberrel, szerzetesi életünkkel visszatükrözve a világból való voltunkat és az abba való beletestesülésünket. Persze ennek a gyökereit az anyagiakban, és az előre kiszámíthatatlan gazdasági és politikai életben is kell keresnünk. Minden apátságunknak nagyon komolyan szembe kell néznie saját anyagi helyzetével, úgyszintén “termelékenységével”, igazgatási rendszerével, és teljes beékelődésével a helyi gazdaságba. Isten gyakran megsegít bennünket, de nekünk is segítenünk kell magunkon. Mindenesetre nem tudunk úgy élni, mint az angyalok. Van egy nagy házunk, amit fenn kell tartani, sokszor számos vendégünk, akiknek a rendelkezésére kell állnunk, valamint egy plébániánk, amelyben szolgálnunk kell. Különböző speciális lelkészi szolgálatokat is ellátunk (kórházakban, iskolákban, civil szervezetekben, cserkészetben stb.), és bekapcsolódunk a szociális is, látogatjuk a betegeket. S van még egy adminisztrációs hivatalunk. Egy monostorban szükséges, hogy legyen könyvtár is. Vannak saját kiadványaink, és más könyveink, amelyeket publikálunk. S amint jól tudjuk: a mindennapi házimunka elvégzése sem a Szentlélek dolga. Apátsági templomunk 1948 óta plébániatemplom is egyben. S ez nagyszerű dolog. Amennyire csak lehetséges, törekszünk együtt élni a plébániával, s a plébánia híveinek sokféle csoportjaival. Nagy hasznát élvezzük ezeknek a kapcsolatoknak. Ugyancsak hasznát látjuk egy olyan Rend tagjainak lenni, melynek a testvérei az egész világon jelen vannak. Vendégeink nagyon sokfélék, és sokszor a világ igen távoli részéről érkeznek hozzánk. Értékes és gazdagító hatást gyakorolnak ránk mindnyájan. Ezeken a széles körű belső és külső kapcsolatokon keresztül a csornai apátság a spirituális és pasztorális élet egyik központjává válik napjainkban. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy amint mindig is így volt a történelemben: a kanonoki élet, amely kontemplatív és aktív egyszerre, kiválóan alkalmas a mai világi és egyházi igények szerinti életre. Azok a püspökök, akiknek az egyházmegyéiben apátságaink vagy perjelségeink vannak, különféle missziós feladattal is megbíznak bennünket. Ezek mindig új kihívások! Csak Isten, az ő jóságával, küldjön minél több testvért hozzánk! Az út nyitva áll felénk, és sokan rá is találnak. Belső és külső életünkön keresztül, az imádságos és testvéri élet forrásából Isten gyümölcsözteti bennünk az ő művét. S ezek nem valamilyen kiagyalt “apostoli akció”-tervek, vagy előre kigondolt lelkipásztori “technikák” kérdései, hanem hogy mindig egyszerű, nyitott szemmel járunk Isten szándékát keresve mindenben, állandó imaéletünkkel pedig biztonságot kölcsönözve mások számára. Nagy áldás ez! Egyszerűen itt lenni! Itt, ennek a városnak a szívében! 800 éve ez a mi kiváltságunk, minden benne rejlő lehetőséggel!

Az imaórák ideje

A kanonoki hagyománnyal összhangban ünnepeljük a Szent Zsolozsmát (az Imaórák Liturgiáját). Vendégeinket mindig meghívjuk, hogy csatlakozzanak hozzánk az imádságban és a Mindenhatót dicsérő énekben.

Postacímünk: H-9300 Csorna, Soproni út 65.;  Tel.: +36 96 261 518;  Email: premontrei @ gmail.com