Premontrei lelkiség
Rendünk egyik újkori jelmondata így hangzik: Ad omne opus bonum parati, azaz minden jó ügyért készen! Jogos így a kérdés, hogy mi, premontrei szerzetesek miben vagyunk mások, mint más szerzetesi vagy papi társulatok? Mi az, amivel foglalkozunk? A már idézett jelmondat talán valamit visszaad Jézus életéből forrásozó lelkiségünkből. Nekünk, premontrei szerzeteseknek a történelem folyamán soha nem volt olyan feladat, amely távol állt volna tőlünk – közösségünk mindig igyekezett válaszolni egy adott történelmi kor szükségleteire és elvárásaira. Ez a középkorban úgy mutatkozott meg, hogy ha valakinek bármilyen nehézsége vagy fájdalma volt, bizalommal felkereshette a legközelebbi apátságot. Hiszen biztos lehetett abban, hogy talál ott egy közösséget, amely többek között a szükséget szenvedő helyiek szolgálatára is szentelte életét. Ha lelki bánata vagy problémája volt, biztosan talált egy lelkiatyát, aki támaszt és Isten vigasztalását tudta nyújtani neki. Ha anyagi jellegű problémája volt, szintén bizalommal fordulhatott a szerzetesekhez, hiszen a szegényekről való gondoskodás Szent Norbert óta mindennapi része volt a premontrei életformának – biztos lehetett abban, hogy a házgondnok segítségére tud sietni akár anyagiakkal, akár élelemmel. Ha jogi jellegű vitája vagy problémája akadt, szintén a premontreiekhez fordult, ahol a hiteleshelyi tevékenységből adódóan tudtak békét teremteni vitás jogi kérdésekben. És ha valakinek valamilyen testi baja vagy betegsége volt, mindig akadt a monostorban egy olyan testvér, aki értett a gyógynövényekhez, és tudott segíteni az illető betegségén.
De ha mégis valamilyen sajátosan premontrei tevékenységet keresünk, ami csak a premontrei szerzetesekre jellemző, akkor a tanítás mellett a plébániai lelkipásztorkodást kell említsük. A legtöbb szerzetesrend lelkipásztori modellje szerint a szerzetesek mind egy közös rendházban laknak, és a rendház templomában végeznek lelkipásztori munkát. Nálunk, premontreieknél ez nem így van. Példaként említve, csornai apátságunkhoz tíz település tartozik, kilenc templommal, amelynek plébánosai premontrei atyák: ott végzik lelkipásztori munkájukat, ugyanakkor mégis a szerzetesi közösségben élnek, és innen látják el lelkipásztori munkájukat. Talán ez az a lelkipásztori modell, amely a magyar egyházban egyedül a premontreiekre jellemző.
Ha az ember találkozik egy premontrei szerzetessel, aránylag könnyen fel tudja ismerni. Szerzetesi ruhánk fehér színű, világoskék gombokkal és övvel. Bár mi is valljuk, hogy nem a ruha teszi az embert – mégis fontos jelentősége van számunkra. Szent Norbert életrajzában olvashatjuk az alábbi jelenetet, amikor néhányan számonkérik Őt ruházkodásának tekintetében - Szent Norbert pedig így válaszol nekik: Mutassátok meg nekünk a regulából, az evangéliumi és apostoli útmutatásokból azokat a részeket, amelyek a ruházat fehérségére vagy feketeségére, vagy vékonyságára és vastagságára vonatkoznak! Egy dolog azonban biztos: azokról az angyalokról, akik Jézus feltámadásának szemtanúi voltak, azt mondják, hogy fehérben jelentek meg (Jn 20,12).
Az angyalok példája alapján úgy tűnik, hogy nekünk, premontrei szerzeteseknek illő fehér ruhát viselnünk. Így a premontreiek, mint a világ legősibb ma is létező lelkipásztorkodó szerzetesrendje, a feltámadás örömhírét hirdető angyalokhoz hasonlóan ma is fehér szerzetesi ruhát viselnek, hirdetve Jézus megváltásának és az örök életnek az örömhírét.
837 évvel ezelőtt, mikor az Osl nemzetség letelepítette ide a premontrei szerzeteseket, ezt a küldetést adhatta nekik – legyetek ti a szívei ennek a vidéknek! Legyenek itt olyan emberek, akik valóban tudnak olyanok lenni, mint egy szív az ember testében. Egy olyan közösség, ahová az ember bármikor betérhet, ha valami nyomja a lelkét, ha úgy érzi, hogy nehéz az élet. Egy olyan hely, ahol mindig talál otthon valakit, akire lehet számítani.
Egy olyan hely, az ember felfrissülhet lelkileg, nyáron a hűvös templomban pedig talán testileg is. Az alapítók egy olyan helyet szerettek volna létrehozni, amely valóban életet ad: megerősíti és felfrissíti az embert, mint a szívünk a fáradt vért. Olyan helyet, ahonnan az ember távozva jobb emberként, becsületesebb magyarként távozik. Ezt pedig már az őseink is tudták, hogy Isten nélkül nem lehetséges.
Igen, valóban hiszem azt, hogy mi, premontrei szerzetesek itt Csornán igyekszünk kicsit olyanok lenni, mint egy szív a testben. Itt vagyunk a városban 837 éve, szó szerint az életünket tesszük fel Isten és a csornaiak szolgálatára. Szerzetesi örökfogadalmunk első szavai így hangzanak: felajánlva átadom magam a csornai egyház szolgálatára. Ezeket a szavakat 837 éve, az a több száz premontrei, aki itt szolgált megfogadta, és komolyan gondolta. És komolyan gondolja ma is. Ma, mi premontrei szerzetesek azért vagyunk itt Csornán, hogy azt folytassuk, amit elődeink elkezdtek: hogy szívet adjunk Csornának. Hogy legyen olyan hely Csornán, ahol az ember meg tud békülni saját magával és Istennel, ahol lelkileg felfrissülhet. Ahová eljöhet, ha valami nagy öröm érte, és támogatásra találhat, ha bánata van. Mi azért vagyunk itt, hogy egyre jobban tanuljunk mi is, és tanítsunk másokat is szeretni: Istent és egymást. Röviden összefoglalva, mi azért vagyunk itt több mint 800 éve, hogy Csornán minél kevesebb legyen a szívtelen ember.
Persze, az is igaz, hogy mi nem a saját tudományunkat szeretnénk adni a csornaiaknak, nem a saját bölcsességünket, hanem Istent. Én hiszem azt, hogy Isten valóban azért lépett be az életünkbe, hogy mindig mellettünk lehessen, és hogy megmutassa nekünk a boldog életet, amely majd a túlvilágon is vár bennünket. Ezért hagyta ránk Isten a szentségeket, hogy az életünk legfontosabb pillanataiban ott lehessen mellettünk: amikor megszületünk a keresztségben, felnőttségünk küszöbén a bérmálásban, amikor összekötjük valakivel az életünket a házasságban, a betegségben a betegek kenete által; és a temetés szentelményében, amikor az Örökkévalóságba költözünk. Mi, premontreiek ennek az Istennek vagyunk a szolgái, és Őt igyekszünk sokszor a saját gyengeségeinkkel közvetíteni a csornaiaknak is. Igyekszünk valóban szív lenni, ahol az ember felfrissülhet, erőt kaphat, és Isten által megerősítve mehet tovább hétköznapjaiba. Ezért vagyunk ott hitoktatásban, az iskolában, a kórházban, városi rendezvényeken, kulturális és szociális kezdeményezésekben és sokszor a temetőkben is. Hogy megmutassunk valamit mindenkinek abból az Istenből, akinek mi egész életünket odaadtuk.
Ahogy egy régi latin közmondás mondja: Kapunk tárva, a szívünk még inkább! Ez a rövid írás ezért egyben meghívás is – templomunk bejárata egész nap nyitva áll, bármikor bárki be tud térni egy rövid imádságra, találkozni Istennel. A főút felöli kapun bejőve pedig mindig lehet itthon találni valakit közülünk - ha valaki úgy érzi lelki segítségre van szüksége, vagy szeretne közelebb kerülni az Őt teremtő Istenhez. És igen, ezt tényleg komolyan gondoljuk – az életünket tettük fel erre.
Rendünk egyik újkori jelmondata így hangzik: Ad omne opus bonum parati, azaz minden jó ügyért készen! Jogos így a kérdés, hogy mi, premontrei szerzetesek miben vagyunk mások, mint más szerzetesi vagy papi társulatok? Mi az, amivel foglalkozunk? A már idézett jelmondat talán valamit visszaad Jézus életéből forrásozó lelkiségünkből. Nekünk, premontrei szerzeteseknek a történelem folyamán soha nem volt olyan feladat, amely távol állt volna tőlünk – közösségünk mindig igyekezett válaszolni egy adott történelmi kor szükségleteire és elvárásaira. Ez a középkorban úgy mutatkozott meg, hogy ha valakinek bármilyen nehézsége vagy fájdalma volt, bizalommal felkereshette a legközelebbi apátságot. Hiszen biztos lehetett abban, hogy talál ott egy közösséget, amely többek között a szükséget szenvedő helyiek szolgálatára is szentelte életét. Ha lelki bánata vagy problémája volt, biztosan talált egy lelkiatyát, aki támaszt és Isten vigasztalását tudta nyújtani neki. Ha anyagi jellegű problémája volt, szintén bizalommal fordulhatott a szerzetesekhez, hiszen a szegényekről való gondoskodás Szent Norbert óta mindennapi része volt a premontrei életformának – biztos lehetett abban, hogy a házgondnok segítségére tud sietni akár anyagiakkal, akár élelemmel. Ha jogi jellegű vitája vagy problémája akadt, szintén a premontreiekhez fordult, ahol a hiteleshelyi tevékenységből adódóan tudtak békét teremteni vitás jogi kérdésekben. És ha valakinek valamilyen testi baja vagy betegsége volt, mindig akadt a monostorban egy olyan testvér, aki értett a gyógynövényekhez, és tudott segíteni az illető betegségén.
De ha mégis valamilyen sajátosan premontrei tevékenységet keresünk, ami csak a premontrei szerzetesekre jellemző, akkor a tanítás mellett a plébániai lelkipásztorkodást kell említsük. A legtöbb szerzetesrend lelkipásztori modellje szerint a szerzetesek mind egy közös rendházban laknak, és a rendház templomában végeznek lelkipásztori munkát. Nálunk, premontreieknél ez nem így van. Példaként említve, csornai apátságunkhoz tíz település tartozik, kilenc templommal, amelynek plébánosai premontrei atyák: ott végzik lelkipásztori munkájukat, ugyanakkor mégis a szerzetesi közösségben élnek, és innen látják el lelkipásztori munkájukat. Talán ez az a lelkipásztori modell, amely a magyar egyházban egyedül a premontreiekre jellemző.
Ha az ember találkozik egy premontrei szerzetessel, aránylag könnyen fel tudja ismerni. Szerzetesi ruhánk fehér színű, világoskék gombokkal és övvel. Bár mi is valljuk, hogy nem a ruha teszi az embert – mégis fontos jelentősége van számunkra. Szent Norbert életrajzában olvashatjuk az alábbi jelenetet, amikor néhányan számonkérik Őt ruházkodásának tekintetében - Szent Norbert pedig így válaszol nekik: Mutassátok meg nekünk a regulából, az evangéliumi és apostoli útmutatásokból azokat a részeket, amelyek a ruházat fehérségére vagy feketeségére, vagy vékonyságára és vastagságára vonatkoznak! Egy dolog azonban biztos: azokról az angyalokról, akik Jézus feltámadásának szemtanúi voltak, azt mondják, hogy fehérben jelentek meg (Jn 20,12).
Az angyalok példája alapján úgy tűnik, hogy nekünk, premontrei szerzeteseknek illő fehér ruhát viselnünk. Így a premontreiek, mint a világ legősibb ma is létező lelkipásztorkodó szerzetesrendje, a feltámadás örömhírét hirdető angyalokhoz hasonlóan ma is fehér szerzetesi ruhát viselnek, hirdetve Jézus megváltásának és az örök életnek az örömhírét.
837 évvel ezelőtt, mikor az Osl nemzetség letelepítette ide a premontrei szerzeteseket, ezt a küldetést adhatta nekik – legyetek ti a szívei ennek a vidéknek! Legyenek itt olyan emberek, akik valóban tudnak olyanok lenni, mint egy szív az ember testében. Egy olyan közösség, ahová az ember bármikor betérhet, ha valami nyomja a lelkét, ha úgy érzi, hogy nehéz az élet. Egy olyan hely, ahol mindig talál otthon valakit, akire lehet számítani.
Egy olyan hely, az ember felfrissülhet lelkileg, nyáron a hűvös templomban pedig talán testileg is. Az alapítók egy olyan helyet szerettek volna létrehozni, amely valóban életet ad: megerősíti és felfrissíti az embert, mint a szívünk a fáradt vért. Olyan helyet, ahonnan az ember távozva jobb emberként, becsületesebb magyarként távozik. Ezt pedig már az őseink is tudták, hogy Isten nélkül nem lehetséges.
Igen, valóban hiszem azt, hogy mi, premontrei szerzetesek itt Csornán igyekszünk kicsit olyanok lenni, mint egy szív a testben. Itt vagyunk a városban 837 éve, szó szerint az életünket tesszük fel Isten és a csornaiak szolgálatára. Szerzetesi örökfogadalmunk első szavai így hangzanak: felajánlva átadom magam a csornai egyház szolgálatára. Ezeket a szavakat 837 éve, az a több száz premontrei, aki itt szolgált megfogadta, és komolyan gondolta. És komolyan gondolja ma is. Ma, mi premontrei szerzetesek azért vagyunk itt Csornán, hogy azt folytassuk, amit elődeink elkezdtek: hogy szívet adjunk Csornának. Hogy legyen olyan hely Csornán, ahol az ember meg tud békülni saját magával és Istennel, ahol lelkileg felfrissülhet. Ahová eljöhet, ha valami nagy öröm érte, és támogatásra találhat, ha bánata van. Mi azért vagyunk itt, hogy egyre jobban tanuljunk mi is, és tanítsunk másokat is szeretni: Istent és egymást. Röviden összefoglalva, mi azért vagyunk itt több mint 800 éve, hogy Csornán minél kevesebb legyen a szívtelen ember.
Persze, az is igaz, hogy mi nem a saját tudományunkat szeretnénk adni a csornaiaknak, nem a saját bölcsességünket, hanem Istent. Én hiszem azt, hogy Isten valóban azért lépett be az életünkbe, hogy mindig mellettünk lehessen, és hogy megmutassa nekünk a boldog életet, amely majd a túlvilágon is vár bennünket. Ezért hagyta ránk Isten a szentségeket, hogy az életünk legfontosabb pillanataiban ott lehessen mellettünk: amikor megszületünk a keresztségben, felnőttségünk küszöbén a bérmálásban, amikor összekötjük valakivel az életünket a házasságban, a betegségben a betegek kenete által; és a temetés szentelményében, amikor az Örökkévalóságba költözünk. Mi, premontreiek ennek az Istennek vagyunk a szolgái, és Őt igyekszünk sokszor a saját gyengeségeinkkel közvetíteni a csornaiaknak is. Igyekszünk valóban szív lenni, ahol az ember felfrissülhet, erőt kaphat, és Isten által megerősítve mehet tovább hétköznapjaiba. Ezért vagyunk ott hitoktatásban, az iskolában, a kórházban, városi rendezvényeken, kulturális és szociális kezdeményezésekben és sokszor a temetőkben is. Hogy megmutassunk valamit mindenkinek abból az Istenből, akinek mi egész életünket odaadtuk.
Ahogy egy régi latin közmondás mondja: Kapunk tárva, a szívünk még inkább! Ez a rövid írás ezért egyben meghívás is – templomunk bejárata egész nap nyitva áll, bármikor bárki be tud térni egy rövid imádságra, találkozni Istennel. A főút felöli kapun bejőve pedig mindig lehet itthon találni valakit közülünk - ha valaki úgy érzi lelki segítségre van szüksége, vagy szeretne közelebb kerülni az Őt teremtő Istenhez. És igen, ezt tényleg komolyan gondoljuk – az életünket tettük fel erre.